siempre szemével

németország... picsa tudja már mióta mászkálunk mindenféle papírokat intézve, de eeeeehhh... mitko itt élő rokonainál lakunk. először kellemetlen volt, de olyan szinten ragaszkodtak hozzá, h végül náluk cuccoltunk le. kedves emberek, bár ezt inkább annak tudom be, h mitkoval jöttem, mert ahogy elnézegettem a kocsikat, lakásokat, ruhákat nem éppen a német gyárakban dolgozó külföldiek életszínvonalán mozognak. Úgy mondják bárokkal és autókereskedéssel foglalkoznak. Órákat üldögélünk egy autótelepen, hivatalokban már vagy tucat ember próbál megmozgatni mindent pár papír miatt, amelyek miatt itt vagyunk. de Isten malmai ugye... hát nem kapkodják el na. Pénteken a szokásos próbálkozás, várakozás, idegeskedés, estére pedig egy szerbekkel teli bár meg valami szórakozóhely... ülök egy baszott fotelben, figyelem az embereket, egy-egy szót értek az elqrt nyelvükből. úgy nézem mitkot vagy a hírét mindenki ismeri. jönnek az emberek folyamatosan, hozzák a piákat ezért már kellően emelkedett a hangulat. ő mindenkinek örömködve mutat be, magyaráz neki, az idegen arcok mosolyra váltanak, ölelgetnek, csapkodnak így drugi meg úgy drugári... jóvanjóvanmáfaxom -kényszerűen vigyorgok vissza. a bemelegítés után előkerül néhány komoly fehér csík is. uuuuuhhhhh gondtalanul süppedek a fotelban, nem fáj semmi még belül sem... később átkeveredünk egy szórakozóhelyre ahol megint szinte csak szerbek vannak, szerb gyerekek vagdossák az underground zenét, bevezetnek minket egy irodába, bemutatkozás, ölelgetések... eehh kifeszülök ettől már. itt sem iszom és kivánszorgok az irodából a bárpulthoz. felmászok egy székre, hallgatom a zenét, elszórakoztatom magam. páran bámulnak, valahogy pont nem passzolok a helyre. kezdem elunni így szétteszem a kezem az egyik legtuskóbb formának, aki percek óta néz az arcomba bele -te meg mi a faszomat bámulsz?! kizárt, h tudna magyarul, de a stílusom nem nagyon hagyott kétséget szerintem. feláll az asztaltól és megindul felém, lepattanok a székről -naaah gyere csak, gyere! a gyerek vagy két lépésre lehet amikor oldalról belép mitko unokatestvére rámarkol az ember torkára és kirúgja a lábát. felpattanak a srác asztalától, de elég sokan mutatják nekik, h nem jó ötlet. visszamászok a székre miközben kipaterolják az egész társaságot. mitko hajnal körül közli, h meg kellene látogatni remmit és maxot. halottak baszd meg! -nézek a pofájába. baszd meg mi is! -röhög ocsmányul...

   szombat délelőtt tíz mire mitko felvakarja magát. induljunk! -a kezembe nyomja az unokatestvérének a kulcsát. darmstadt kicsit több, mint 200 km. a szerencsénkben bízva indulunk el, h max szüleinek az általunk tudott címén találunk valakit. még ebéd előtt kopogunk be. nem kell bemutatkoznunk a számtalan kép miatt. életem egyik legkínosabb fél órája következik aztán az általuk rajzolt papír alapján megkeressük maxot és remmit. most is egymás mellett vannak, mint akkor. ülünk a füvön saját gondolatainkkal, hanyatt fekszem a hideg földön. látom ahogy ugratjuk egymást, ahogy röhögünk mint a hülyék, ahogy szaladgálunk mint a gyerekek... feltápászkodom -fáradt vagyok tesa, haza akarok menni. mitko is feltápászkodik -milyen messze van dánia?

hát mit is írjak?! amik történnek inkább nem. elfáradtam, megfáradtam. pont úgy állok a mocsokban és azt csinálom, mint hónapokkal ezelőtt...

   egy nagy betontömb mellett figyelem az embereket, figyelem azokat akik velem vannak...csak állok és lepereg egy év, folyamatosan torzul bennem a kép. ha kényszerítesz, megfélemlítesz átalakul indulattá bennem a stressz. haragot pumpál belém a vér, úgy érzem összenyomnak szűk lett a tér... lekapcsolom az mp3-att, letérdelek, kiveszem a zsebemből a vizet. mitko int, h 5 perc és indulunk. feltápászkodom, megigazíttom a térdvédőmet és megy minden tovább. tovább...